Irány a tábor!

Az első utcafotó, amit készítettem
a reptérről jőve.
(Várost nézni csak a buszból tudtunk
az időhiány miatt.)

Ott álltam a JFK reptéren, kezemben az útitervvel és a böszme nagy bőröndömmel, körülöttem utazók sokasága. -- Uramatyám, én most már tényleg Amerikában vagyok!-- kezdtem felfogni a tényállást. A táborbajutási utasítások egyértelműek voltak,  így indultam is, hogy minél hamarabb odaérjek. 

Miután alaposan kiidegeltem a szimpatikus buszjegyárusító hölgyet (ugyanis legalább tizenötször megkérdeztem, hogy melyik busz, mikor, honnan, hová megy), sikeresen felszálltam a shuttle-re, ami a Port Authority-hez vitt. Ezt a buszpályaudvart úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas, többemeletes útvesztőt, amelynek kapui látszólag random sorrendben vannak megszámozva (legalább is így tűnt első pillantásra),s ne feledkezzünk meg a sűrű emberrajról, ami áthalad az épületen minden nap.

Szerencsére már hárman voltunk, mint magyar kollegák, szóval könnyebben is tudtunk tájékozódni. 
Mikor megközelítettük a jegyautomatát, egy csöves úriember felajánlotta, hogy segít nekünk megvenni a jegyeket. -- Ó - gondoltuk magunkban - milyen nagylelkű gesztus! --. Ági elővette a ropogós 100 dollárosát, hogy felváltási szándékkal majd ő kifizeti nekünk is a jegyet, és mi majd ráérünk később visszaadni az árát; ez elméletben működött is volna, ha a fent említett uraság ki nem kapja a kezéből a pénzt - azzal az ürüggyel, hogy a gép nem fogad el ilyen címletet, ezért el kell menni felváltani - majd tempósan elsétált. Mire kettőt pislogtunk, és konstatáltuk, hogy mi történt, meggazdagodott emberünk már boldogan siklott tova a tömeg oltalmazó hömpölygésében; esélyünk sem volt megtalálni. Még álltunk ott az automatánál néhány percet, azon mélázva, hogy hogy lehettünk ennyire naivak; aztán végül úgy döntöttünk, hogy a pénztárnál biztonságosabb lesz lerendezni a jegykérdést. 

Jeggyel a kezünkben, mini mozgólépcsők labirintusán keresztül, izzadva, kifulladva, de megtaláltuk a megfelelő kaput, és felszálltunk a buszra. Igen, de hogy! Minden cuccunkat felbűvészkedtük az utastérbe, mert a csomagtartó nem állt rendelkezésünkre. Bőröndjeinkkel betakarva/elbarikádozva vártuk ki a másfél órás út végét. Kissé furcsán is nézett ránk a többi utas, mert úgy néztünk ki, mint egy nomád törzs tagjai, akik árvíz elől menekülnek (mert pont akkor az eső is esett). Én minden esetre jót szórakoztam magunkon, annál is inkább, mert eggyel hamarabb szálltunk le, mint kellett volna.

"Törzsünk" ekkorra már 4 főre emelkedett, mert a buszon találkoztunk szlovák kolleginánkkal, Karin-nel. De jó, együtt voltunk, ám rossz helyen. Őrangyalunk azonban résen volt, mert egy bűbájos nénit küldött két kutyussal, aki elvitt minket kocsival az egy mérfölddel távolabb lévő találkozási helyre. Onnan a CampVacamas-ba vittek (ez a nagy tábor, aminek része a mi kis táborunk), ahol kaptunk vacsorát, és találkoztunk Andrással, aki hősiesen, egyedül és hamarabb érkezett meg, mint mi négyen. Kérem, minden elismerésem, így kell ezt!

Estére értünk a mi táborunkba (a háromnegyed órás kocsizás után), a Camp Top of the Pines-ba. Nagyon jó érzés volt végre megpihenni. Fiatal és energikus igazgatónk rendkívül kedvesen fogadott, a tábor atmoszférája pedig már az első pillanattól kezdve barátságos és megnyugtató volt. Éjszaka nem is kellett altatódal; hamar elaludtam,mert alig vártam a következő napot az új otthonomban.

Tanulság: 
- Akármennyire is idegesítőnek tűnsz, inkább kérdezz többször, mint egyszer se!
- Inkább váltsd föl azt a 100 dollárost hamarabb egy boltban ...
- Akármekkora slamasztikában légy, ne ijedj meg, találd föl magad! 

(Hallottam olyanról, aki még egy buszjegyet sem volt képes megvenni, ezért mindig másokra bízta magát; lassan már csak a nemesebbik fele kitörlését nem hagyta másra... Az ilyen ember nem való ilyen terepre, mert talpraesettség hiányában másokkal intézteti el a saját dolgait, amit mások - sajnálatból kifolyólag - megtesznek ugyan, de egy idő után terhessé és idegesítővé válik, ami megmérgezheti a nyár hangulatát, s olykor barátságokat zúzhat szét. (Csak képzelj el egy rozmárt, aki folyamatosan cuppog a füledbe, közben a bajszával csikizi a nyakadat, és mosdatlan öregasszony szag árad belőle, s azzal nógat, hogy tanítsd meg légtáncolni... nos, nagyjából ilyen érzés lehet).