Irány a tábor!

Az első utcafotó, amit készítettem
a reptérről jőve.
(Várost nézni csak a buszból tudtunk
az időhiány miatt.)

Ott álltam a JFK reptéren, kezemben az útitervvel és a böszme nagy bőröndömmel, körülöttem utazók sokasága. -- Uramatyám, én most már tényleg Amerikában vagyok!-- kezdtem felfogni a tényállást. A táborbajutási utasítások egyértelműek voltak,  így indultam is, hogy minél hamarabb odaérjek. 

Miután alaposan kiidegeltem a szimpatikus buszjegyárusító hölgyet (ugyanis legalább tizenötször megkérdeztem, hogy melyik busz, mikor, honnan, hová megy), sikeresen felszálltam a shuttle-re, ami a Port Authority-hez vitt. Ezt a buszpályaudvart úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas, többemeletes útvesztőt, amelynek kapui látszólag random sorrendben vannak megszámozva (legalább is így tűnt első pillantásra),s ne feledkezzünk meg a sűrű emberrajról, ami áthalad az épületen minden nap.

Szerencsére már hárman voltunk, mint magyar kollegák, szóval könnyebben is tudtunk tájékozódni. 
Mikor megközelítettük a jegyautomatát, egy csöves úriember felajánlotta, hogy segít nekünk megvenni a jegyeket. -- Ó - gondoltuk magunkban - milyen nagylelkű gesztus! --. Ági elővette a ropogós 100 dollárosát, hogy felváltási szándékkal majd ő kifizeti nekünk is a jegyet, és mi majd ráérünk később visszaadni az árát; ez elméletben működött is volna, ha a fent említett uraság ki nem kapja a kezéből a pénzt - azzal az ürüggyel, hogy a gép nem fogad el ilyen címletet, ezért el kell menni felváltani - majd tempósan elsétált. Mire kettőt pislogtunk, és konstatáltuk, hogy mi történt, meggazdagodott emberünk már boldogan siklott tova a tömeg oltalmazó hömpölygésében; esélyünk sem volt megtalálni. Még álltunk ott az automatánál néhány percet, azon mélázva, hogy hogy lehettünk ennyire naivak; aztán végül úgy döntöttünk, hogy a pénztárnál biztonságosabb lesz lerendezni a jegykérdést. 

Jeggyel a kezünkben, mini mozgólépcsők labirintusán keresztül, izzadva, kifulladva, de megtaláltuk a megfelelő kaput, és felszálltunk a buszra. Igen, de hogy! Minden cuccunkat felbűvészkedtük az utastérbe, mert a csomagtartó nem állt rendelkezésünkre. Bőröndjeinkkel betakarva/elbarikádozva vártuk ki a másfél órás út végét. Kissé furcsán is nézett ránk a többi utas, mert úgy néztünk ki, mint egy nomád törzs tagjai, akik árvíz elől menekülnek (mert pont akkor az eső is esett). Én minden esetre jót szórakoztam magunkon, annál is inkább, mert eggyel hamarabb szálltunk le, mint kellett volna.

"Törzsünk" ekkorra már 4 főre emelkedett, mert a buszon találkoztunk szlovák kolleginánkkal, Karin-nel. De jó, együtt voltunk, ám rossz helyen. Őrangyalunk azonban résen volt, mert egy bűbájos nénit küldött két kutyussal, aki elvitt minket kocsival az egy mérfölddel távolabb lévő találkozási helyre. Onnan a CampVacamas-ba vittek (ez a nagy tábor, aminek része a mi kis táborunk), ahol kaptunk vacsorát, és találkoztunk Andrással, aki hősiesen, egyedül és hamarabb érkezett meg, mint mi négyen. Kérem, minden elismerésem, így kell ezt!

Estére értünk a mi táborunkba (a háromnegyed órás kocsizás után), a Camp Top of the Pines-ba. Nagyon jó érzés volt végre megpihenni. Fiatal és energikus igazgatónk rendkívül kedvesen fogadott, a tábor atmoszférája pedig már az első pillanattól kezdve barátságos és megnyugtató volt. Éjszaka nem is kellett altatódal; hamar elaludtam,mert alig vártam a következő napot az új otthonomban.

Tanulság: 
- Akármennyire is idegesítőnek tűnsz, inkább kérdezz többször, mint egyszer se!
- Inkább váltsd föl azt a 100 dollárost hamarabb egy boltban ...
- Akármekkora slamasztikában légy, ne ijedj meg, találd föl magad! 

(Hallottam olyanról, aki még egy buszjegyet sem volt képes megvenni, ezért mindig másokra bízta magát; lassan már csak a nemesebbik fele kitörlését nem hagyta másra... Az ilyen ember nem való ilyen terepre, mert talpraesettség hiányában másokkal intézteti el a saját dolgait, amit mások - sajnálatból kifolyólag - megtesznek ugyan, de egy idő után terhessé és idegesítővé válik, ami megmérgezheti a nyár hangulatát, s olykor barátságokat zúzhat szét. (Csak képzelj el egy rozmárt, aki folyamatosan cuppog a füledbe, közben a bajszával csikizi a nyakadat, és mosdatlan öregasszony szag árad belőle, s azzal nógat, hogy tanítsd meg légtáncolni... nos, nagyjából ilyen érzés lehet).

Már repülök is!

Pár gondolat a repülési procedúráról:

source: Airplane! & 9gag

A repülő reggel fél hétkor indult Budapestről, így a szüleimmel már éjszaka elindultunk Pécsről, hogy kényelmesen odaérjünk. Elsőként érkeztünk, de a reptér hamar megtelt Camp Leaders karszalagosokkal, akik közül munkatársakra (később közülük egy jó barátra) is leltem.

A repüléssel sosem volt gondom, sőt, nagyon is szeretek fenn a fellegekben ücsörögni és gyönyörködni a kilátásban, így örömmel szálltam fel a gépre. Két órába telt, mire Brüsszelbe értünk, s ott kellett átszállnunk a New York-i járatra. Nagy könnyebbség volt, hogy rajtam kívül még kb. 15 CL-es utazó ment ugyanazzal a járattal, tehát tudtunk egymásra támaszkodni: a repüléshez ugyanis sok kapun és biztonsági ellenőrzésen kell átjutni, és ez elég bonyolultnak tűnhet egy zöldfülű kezdő számára. Eleinte én is tartottam attól, hogy hogyan fogok tájékozódni a hatalmas reptéren, ám hamar rájöttem, hogy nem sokkal különbözik az a pécsi "parasztelosztó" rendszerétől: sok a kóválygó, érthetetlen nyelvet beszélő furcsa egyén, ugyanúgy vannak számozott "kocsiállások", viszont a beszálláshoz a bérlet helyett 28 féle papírral kell igazolnod magad, hogy elhiggyék, nem töröd semmilyen turpisságon a fejed, nem is beszélve a lassan urológiai vizsgálathoz hasonlító biztonsági átvilágításról...

Edgar Allan Poe karikatúrám. by: loopymelon

Azonban a lényeg, hogy sikeresen felszálltunk a gigantikus utasszállítóra, ahol a 8 órás út hipp-hopp elröppent, hiszen oly sok lehetőséget kínáltak a szórakozásra: egyrészt a légitársaság széles zene- és filmkínálatából válogathattunk, ami tele volt új alkotásokkal; másrészt mivel nappal utaztunk, volt elég fény, ezért rajzolni is tudtam (ekkor készült Poe apó); harmadrészt rengeteg inni- és ennivalót kaptunk, aminek bevitele önmagában is sok időt emésztett fel; negyedrészt, mikor látszólag semmit nem csináltam, azon morfondíroztam, hogy a főrabbi az első osztályról vajon prosztata gondok miatt járkál-e a wc-re 5 percenként? (Na jó, azért ilyenen nem gondolkodtam, de feltűnt az öreg mászkálási kényszere.) Szóval jól elfoglaltam magam, mert számomra sosem létezett az unatkozás, mint szándékos tevékenység.

Hamar el is érkezett a landolás ideje. Alig vártam, hogy New York utcáira lépjek, ám sajnos az még váratott magára, mert még át kellett esni a vízum ellenőrzésen: érdekes volt, mert ahogy ott álltam az ellenőr pultja előtt, akaratom ellenére erőt vett rajtam egyfajta feszültség; nem értettem miért, pedig a papírjaimmal minden rendben volt, és se sombrero-m, se csemegebajszom nem volt, ami arra utalhatott volna, hogy esetleg illegálisan akarnék beslisszolni az országba. A végén természetesen semmi kivetnivalót nem találtak, így beléphettem az Amerikai Egyesült Államokba! Ezt ott, abban a pillanatban még fel sem fogtam.

Magamhoz vettem a diszkréten megrongált bőröndömet (a húzós fogantyúja teljesen beragadt, csak 3 centire lehetett kihúzni...így "rohangáltam" vele az egész nyár végi utazás alatt; még szerencse, hogy a 158 centimmel ezt meg lehetett oldani). Reklamációra azonban nem volt idő, mert pontos útitervet kaptam, hogy mikorra, hogyan, és mivel kell eljutnom a táborba. 

Összegzésül annyit elmondhatok, hogy könnyen el tudtam igazodni a reptéren, kényelmesen utaztam és szórakoztam, s a jetlag leghalványabb árnyfoszlánya sem vetült ki rám. Ami ezután következett, az sokkal emberpróbálóbb volt...

A következő rész a táborba jutás viszontagságairól fog szólni.

Lépésről lépésre

A nagy elhatározást követve elérkezett az első lépés: A TÁJÉKOZTATÓ.

Ez nem tartott tovább, mint másfél óra: megismertettek a programmal és apró részleteivel, képet kaptunk a tábori körülményekről, a munka utáni utazási lehetőségekről, és felhívták a figyelmünket a lehetséges buktatókra/rizikókra, amik előfordulhatnak a nyár folyamán. A CL-es csapat rendkívül segítőkész és türelmes volt; lehetett a kérdés akár túl bugyuta, akár túl összetett, mindegyikre készségesen válaszoltak, hiszen a Camp Leaders-nél "Hülye kérdés nem létezik".

Boldogan mentem haza a tájékoztatóról, már teljesen biztos voltam abban, hogy ez működni fog: egyrészt azért, mert láttam, hogy ez egy komoly, ugyanakkor laza és fiatalos csapat, akik tudják mit csinálnak, így 100%-osan meg tudok bízni bennük, nem vernek át; másrészt én is eltökélt voltam, és tudtam, hogy sikerül összegyűjtenem a pénzt a repjegyre és az egyéb kiadásokra.

Egy héttel később már az INTERJÚs terem előtt ültem,várva, hogy behívjanak. Semmilyen hivatalos munkatapasztalatom nem volt még, azt sem tudtam mire számítsak, így egy kissé izgultam. Szerencsére kiderült, hogy egy cseppet sem kellett volna nyugtalankodnom: először magyarul beszélgettem az interjúztatóval (magamról kellett mesélnem, és megtárgyaltuk a munkaköröket), aztán angolul válaszoltam néhány kérdésre, amit felvettek videóra. Meglepődtem saját magamon, mert teljesen nyugodtan tettem mindezt, már nem voltam ideges. Az interjú végén megkaptam a szerződést: én már ott helyben alá akartam írni, de Apa mondta, hogy ők is el szeretnék olvasni Anyával, ezért csak másnap tudtam elküldeni az irodába. (Bizony, kapkodni nem szabad!)

Az ezt követő időszakban már csak az e-mailben kapott lépéseket követtem: módosítgattam a PROFILomat, IGAZOLÁSOKat szereztem be, meg persze vártam, hogy kiválasszon valamelyik tábor. Bevallom, eléggé nyugtalan időszak volt az a néhány hónap: áprilisig csak mások sikeres elhelyezésének örvendhettem, mert engem addig semmilyen táborigazgató nem keresett meg. Ez a tehetetlen várakozás enyhén szólva kellemetlenül érintett; mintha egy rémálomba csöppentem volna, ahol próbálok elfutni a taknyosujjú, dohányfüsttől és alkoholtól bűzölgő szakállas szomszéd néni elől, aki fogatlan pincsijén lovagolva szélsebesen repeszt felém, és minden áron meg akar masszírozni (nem viccelek, ez a leírás tényleg egy valós személyen alapszik); ám minél gyorsabban akarok futni, annál lassabban haladok, s a néni keze egyre közelebb kerül... Nagyjából tehát így tudnám érzékeltetni, mennyire kellemetlen volt az a várakozás. 

Hál' Istennek ez a lidércnyomás nyomtalanul szertefoszlott azon a friss, napsütéses áprilisi napon, amikor megkaptam a szerződésemet a Camp Top of the Pines-tól. Olyan euforikus érzés vett hatalmába, ami súrolta a giccses Disney jelenetek határát, ahol mindenki táncol és dalol, s ahol a légkört a felhőtlen boldogság negédes érzése hatja át.

Onnantól kezdve felgyorsultak az események: VÍZUM, REPJEGY, BIZTOSÍTÁS, ERKÖLCSI bizonyítvány, vízuminterjú... már "csak" ezek hiányoztak. Gyakorlatilag mindent a Camp Leaders intézett, nekem csak a netes utasításokat és határidőket kellett betartanom. Szerintem ennél nagyobb segítséget el sem lehet képzelni egy ilyen utazás szervezésekor.
A KIUTAZÁS ELŐTTI TÁJÉKOZTATÓn is minden fontos tudnivalót átvettünk: a létfontosságú dokumentumoktól kezdve, a csomagolási praktikákon keresztül a New Yorkban való landolásig.

Egyedül a VÍZUMINTERJÚ miatt aggódtam még egy picit, de, mint később kiderült, az sem volt vészes. Május közepén kellett a budapesti irodába mennem, ahonnan az amerikai követség csak néhány sarokra volt. Ott levették az ujjlenyomatomat, és egy-két kérdésre kellett válaszolnom az üvegfal mögött ülő kedves hölgynek, természetesen angolul. Szóval minden simán és stresszmentesen ment, ráadásul ott, a sorban várakozva, megismertem egyik új barátnőmet, akivel azóta is tartom a kapcsolatot.

Azután már csak egy dolog maradt hátra: LEVIZSGÁZNI minél hamarabb. Höhöhhh, szerintem ez az utolsó lépés volt a legeslegnehezebb a nyárra való készülődésben. Ám a végén sikerült jó jegyekkel zárnom a félévet; egy vizsgám maradt csak el, amit azért nem tudtam letenni, mert június 10-ére esett, én viszont már június 9-én a fellegekben jártam mind gondolatban, mind fizikailag: felettem az ég, alattam az óceán, előttem New York; életem legjobb nyara abban a pillanatban vette kezdetét.

A döntés

Pörgessük vissza az időt egy évvel: 2013 októbere.

Pelusos gólya létemre sikeresen túléltem az egyetem első két hónapját: itt volt az ideje már másra is gondolni a teremkeresésen vagy az olcsó kávéárusító létesítmények felkutatásán kívül. Már akkor elhatároztam, hogy a következő nyaramat Amerikában töltöm, bár a kivitelezés leghalványabb szikrája sem derengett a horizonton. Aztán tájékozódtam a különböző lehetőségekről, s végül egy kedves ismerősöm (aki már volt kint) ajánlására a Camp Leaders mellett döntöttem.

Barátnőm is fellelkesült, így együtt ültünk neki őszi szünetben, és regisztráltunk az oldalon. Gondolataink babarózsaszín vattafelhők felett szálltak tova, egészen addig, amíg nagyot nem koppantak a valóság kemény kövezetén: ugyanis megláttuk, mennyi minden tennivaló van, hányféle dokumentumot, igazolást, referenciát kell beszerezni csupán ahhoz, hogy a táborigazgatók a profilunkat lássák.

Konstatálva mindezt inkább szüneteltettük a project-et.

Egy héttel később a barátnőm közölte velem, hogy inkább mégsem szeretne jönni. "Hujjujjj, most mi tévő legyek?"- gondoltam magamban. Elbizonytalanodtam: egyedül nekivágni egy ilyen hatalmas utazásnak? Nehéz és ijesztő vállalkozásnak tűnt. Napokig kattogott az agyam, a kérdés pedig ez volt: merjem-e vagy sem?

A szüleim is féltettek, hiszen négy gyermek közül én vagyok az egyszem lányuk. Édesapa valamiért mindig elrettentőnek tartotta az amerikai életfelfogást; ő üzleti okból volt egyszer Texas-ban, de nem tetszett neki, s ezt otthon többször is emlegette; mi pedig azzal cukkoltuk, hogy látjuk őt lelki szemeink előtt, ahogy cowboy kalapjában kiszáll Dallasban a repülőből az azonos című sorozat főcímdalára... Voltak tehát kétségeim, azért is, mert a legtöbb elsőéves baráttal/ismerőssel jelentkezik, én viszont egyedül voltam. Legalább is ezt hittem az elején...

Aztán hirtelen belémhasított: "A fenébe is, ha ezt most kihagyom, életem végéig bánni fogom! Mikor éljek ezzel a fantasztikus lehetőséggel, ha nem most, fiatalon, egészségesen, energiával és kíváncsisággal tele?!" Bevallom, féltem, ám kalandvágyam erősebb volt minden fenntartásomnál.

Készen álltam követni a CL-es lépéseket, amikről a következő bejegyzésekben esik majd szó.;)

Welcome!

by: loopymelon

Immár második órája, görcsös gondolataimba gabalyodva próbálom megfogalmazni első bejegyzésem sorait. Nem könnyű feladat. Aztán megunom a szenvedést, összepakolom cókmókom, s elindulok. Ám amint kilépek a kávézó ajtaján, a fogaskerekek működésbe lépnek, elárasztanak az ötletek, majd tizenöt perc múlva minden össze is áll a fejemben. HOPPÁ! Van úgy, hogy a meghitt, kényelmes kávéház légköre nem elég inspiráló, így olykor érdemes kikukkantanunk a népes utcára ahhoz, hogy csoda történjen.

Hasonlóképpen cselekedtem egy évvel ezelőtt is: éltem a Camp Leaders nyújtotta lehetőséggel, elhagytam a családi fészek melegét, és mertem kilépni a nagyvilágba: kijutottam az Egyesült Államokba, ahol egy meseszép gyermektáborban dolgozhattam két és fél hónapig egy imádnivaló csapattal, amit három hét kalandos utazás követett. Életem legjobb döntése volt kiszakadni az otthon biztonságából, és megtapasztalni az igazi amerikai életérzést; örökké hálás leszek a CL-es csapatnak, hogy mindezt lehetővé tették.

Úgy döntöttem, hogy élményeimet és tapasztalataimat itt rögzítem, ezen a blogon: egyrészt azért, mert az elektronikus papiros nem kerül fába (ráadásul gyötrelmes és kínkeserves munka lenne kézzel leírni mindazt, ami e nyár alatt történt), másrészt a nagy érdeklődésre való tekintettel ez bizonyul a leghatékonyabb megoldásnak mesélés szempontjából.

Légy leendő kalandor, vagy pusztán kíváncsi olvasó, itt ízelítőt kaphatsz az amerikai nyárról!

Kellemes olvasást!

Katus :)