Már repülök is!

Pár gondolat a repülési procedúráról:

source: Airplane! & 9gag

A repülő reggel fél hétkor indult Budapestről, így a szüleimmel már éjszaka elindultunk Pécsről, hogy kényelmesen odaérjünk. Elsőként érkeztünk, de a reptér hamar megtelt Camp Leaders karszalagosokkal, akik közül munkatársakra (később közülük egy jó barátra) is leltem.

A repüléssel sosem volt gondom, sőt, nagyon is szeretek fenn a fellegekben ücsörögni és gyönyörködni a kilátásban, így örömmel szálltam fel a gépre. Két órába telt, mire Brüsszelbe értünk, s ott kellett átszállnunk a New York-i járatra. Nagy könnyebbség volt, hogy rajtam kívül még kb. 15 CL-es utazó ment ugyanazzal a járattal, tehát tudtunk egymásra támaszkodni: a repüléshez ugyanis sok kapun és biztonsági ellenőrzésen kell átjutni, és ez elég bonyolultnak tűnhet egy zöldfülű kezdő számára. Eleinte én is tartottam attól, hogy hogyan fogok tájékozódni a hatalmas reptéren, ám hamar rájöttem, hogy nem sokkal különbözik az a pécsi "parasztelosztó" rendszerétől: sok a kóválygó, érthetetlen nyelvet beszélő furcsa egyén, ugyanúgy vannak számozott "kocsiállások", viszont a beszálláshoz a bérlet helyett 28 féle papírral kell igazolnod magad, hogy elhiggyék, nem töröd semmilyen turpisságon a fejed, nem is beszélve a lassan urológiai vizsgálathoz hasonlító biztonsági átvilágításról...

Edgar Allan Poe karikatúrám. by: loopymelon

Azonban a lényeg, hogy sikeresen felszálltunk a gigantikus utasszállítóra, ahol a 8 órás út hipp-hopp elröppent, hiszen oly sok lehetőséget kínáltak a szórakozásra: egyrészt a légitársaság széles zene- és filmkínálatából válogathattunk, ami tele volt új alkotásokkal; másrészt mivel nappal utaztunk, volt elég fény, ezért rajzolni is tudtam (ekkor készült Poe apó); harmadrészt rengeteg inni- és ennivalót kaptunk, aminek bevitele önmagában is sok időt emésztett fel; negyedrészt, mikor látszólag semmit nem csináltam, azon morfondíroztam, hogy a főrabbi az első osztályról vajon prosztata gondok miatt járkál-e a wc-re 5 percenként? (Na jó, azért ilyenen nem gondolkodtam, de feltűnt az öreg mászkálási kényszere.) Szóval jól elfoglaltam magam, mert számomra sosem létezett az unatkozás, mint szándékos tevékenység.

Hamar el is érkezett a landolás ideje. Alig vártam, hogy New York utcáira lépjek, ám sajnos az még váratott magára, mert még át kellett esni a vízum ellenőrzésen: érdekes volt, mert ahogy ott álltam az ellenőr pultja előtt, akaratom ellenére erőt vett rajtam egyfajta feszültség; nem értettem miért, pedig a papírjaimmal minden rendben volt, és se sombrero-m, se csemegebajszom nem volt, ami arra utalhatott volna, hogy esetleg illegálisan akarnék beslisszolni az országba. A végén természetesen semmi kivetnivalót nem találtak, így beléphettem az Amerikai Egyesült Államokba! Ezt ott, abban a pillanatban még fel sem fogtam.

Magamhoz vettem a diszkréten megrongált bőröndömet (a húzós fogantyúja teljesen beragadt, csak 3 centire lehetett kihúzni...így "rohangáltam" vele az egész nyár végi utazás alatt; még szerencse, hogy a 158 centimmel ezt meg lehetett oldani). Reklamációra azonban nem volt idő, mert pontos útitervet kaptam, hogy mikorra, hogyan, és mivel kell eljutnom a táborba. 

Összegzésül annyit elmondhatok, hogy könnyen el tudtam igazodni a reptéren, kényelmesen utaztam és szórakoztam, s a jetlag leghalványabb árnyfoszlánya sem vetült ki rám. Ami ezután következett, az sokkal emberpróbálóbb volt...

A következő rész a táborba jutás viszontagságairól fog szólni.