Beilleszkedés

A gyermekfelügyelők és a vízimentők érkezése után egy hét csapatépítés következett.

Hirtelen a tábor megtelt emberrel, ami furcsa volt a nyugodt két hét után. Mindig is mondták, hogy létezik az a bizonyos "kritikus két hét", de én nem hittem benne. Pedig létezik, és velünk is megtörtént. Erősen hátrányban éreztük magunkat, mivel rajtunk, support staff-on és két hollandon kívül mindenki angol anyanyelvű volt: amerikai, angol, ír, skót és ausztrál emberkék. Ennek tetejébe, java részük már egy hete ismerte egymást. Az elején sokszor beszélgettünk erről a témáról a már kialakult kis körünkben, mert azt hittük,hogy csak azért, mert nem "Nyugat-Európából" jöttünk, és mert "csak" kisegítő személyzet vagyunk, ezért lenéznek minket. Nem így volt. 

Emlékszem az első napra, mikor mindenki megérkezett. Még voltak tennivalók a táborban, s engem bízott meg a főnök, hogy vezessem a többieket, és takarítsuk ki az Arts & Crafts-et. Neki is láttunk, mindenki beszélgetett azzal, akit már előzőleg megismert, én meg még a nevüket sem tudtam. Így hát nekiálltam, és kérdeztem-kérdeztem-kérdeztem. Eleinte kellemetlenül éreztem magam a folyamatos kérdezgetések miatt, de mivel mindenki olyan kedvesen és nyitottan válaszolt, ezért hamar elmúlt ez az érzés.
Szintén rengeteget segített az orientációs hét, és a közös esti programok: tábortűz és grillezés, utána hosszú beszélgetések és játék a tűz körül, majd kint alvás a szabad ég alatt. Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy a különböző időbeosztás miatt a support staff alig tudott részt venni a programokon napközben, ami egy kicsit visszavetett az ismerkedésben.

Ugyanis igen, voltak mélypontok, amikor meginogtam, és nem voltam túl emelkedett hangulatban... De ebből sikerült kimásznom, és mindig optimistán néztem a dolgokat. Hamar rájöttem, hogy ha be akarok illeszkedni, akkor azért tennem kell, és nem a házikómban ücsörögni munka után arra panaszkodván, hogy fáradt vagyok és hogy holnap korán kell kelni. Az igazság az, hogy NEM azért van ez a lehetőség, hogy befejezd a hátralévő 4 évadot a kedvenc sorozatodból, avagy könyveket falj a szobád egyik sarkában, és szintén nem a krónikus panaszokádóknak vagy kóros sértődésbajnokoknak van kitalálva ez a program... A táborod tökéletes színtere az ISMERKEDÉSNEK, s ezzel élni kell!!! Így én rendszerint takarodóig (hajnali 1-ig) fenn voltam, és beszélgettem éppen azzal, akinek szabad estéje volt. Rendkívül jól szórakoztunk minden alkalommal: pl. az igazgató kártyázáskor sutyiban meglepett minket Ben & Jerry's jégkrémmel, és ezáltal degeszre ettük magunkat a krémes-jeges finomságból; vagy mikor Igazság vagy Merészség közben érdekes dolgokat tudtunk meg egymásról, amik utána csak köztünk maradtak. Nagyon hiányoznak azok az esték.

Azért a  magányos-mosodás pillanatokban sem unatkoztam:D

Sosem felejtem el, mikor egy ilyen este során azt mondták nekem: "You're one of us". Nem, nem egy hollywoodi blockbuster érzelgős jelenetéből idéztem; ez valóban megtörtént. Akkor még nem fogtam föl igazán, csak utólag, mikor az ökörködések rendszeres résztvevője lettem, s mikor a mosodába sokan csak azért jöttek le, hogy megkérdezzék hogy vagyok, és hogy beszélgessenek velem. Igaz a mondás, miszerint "Ki mit vet, úgy arat.": én barátokat
"arathatok" és sok-sok csodás emléket. Mindenki megtapasztalja előbb vagy utóbb, hogy a hozzáállás döntő fontosságú egy ilyen tábori környezetben: meghatározza nem csak a te, hanem a környezeted hangulatát is. Itt nem éri meg antiszociálisnak lenni.

Let's square dance! YEEEHAAAAH! (photo by Michelle Byrne)

Ím a konklúzió: július közepére csapattagnak vallhattam magam, ami hihetetlen boldogságot és erőt adott mind a munkában, mind a további ismerkedésben. Ezután még ennél is jobb (olykor meglepő) események történtek...